FiFike

FiFik vagy nem FiFik, márpedig így történt:

Micsoda?? Ez ő lenne a valóságban? Hát a képen nem ilyen volt, azon sokkal szebb, nyugodtabb, és kisebb is. Itt, a valóságban egy felturbózott, kajla fülű óriás bébi. Még hogy bébi, hahaha. Első látásra olyan kis... izé. Szépnek sem mondható, de igazán csúnyának sem, olyan, mint egy kis virsli. Egy tündéri kis fehér virsli. Ha nem tudnánk, hogy kisfiú, azt gondolnánk egy jól rátermett „naccságosasszony”.
Riszálja a hátsóját, miközben rugóként pattan fel egy-egy simogatásért.
Félfülű.. vagy, nem is. Kétfülű, de az egyik a fejéhez tapad, a másik antennaként ágaskodik, veszi a jeleket. Milyen jeleket? Hát, hogy kit lehetne leginkább becserkészni egy ugráló ölelésre. Olyasféle ölelésre, amit kizárólag önmagának kíván birtokolni. Ehhez mindent elkövet, még ha nem is tudja, hogy ezzel az ellenkezőjét éri el. Vigyori kis pofája kétséget sem hagy a felől, hogy azért előbb utóbb mégis eléri. Na de milyen áron..? Ám ez már egy későbbi történet. Kezdjük inkább az elején.

>>> 

Amikor az oszlopon kiragasztva meglátták a képét, majd megszakadt érte a szívük. Sanyarú sorsot diagnosztizáltak nála. Szeretett Bogikájuk pár hónapja távozott, hatalmas űrt hagyva maga után. Olyan ürességet, melytől még egy „másik” gondolata is még sokkal szomorúbbá tette a feledés óráit. Aztán rájöttek, hogy az üresség nem pótolható a szomorúsággal, ezért feladva minden ellenállásukat megadták magukat a lehetőségnek, hátha bepottyan - nem helyette, hanem utána - egy másik tünemény. Aztán tettek is érte. Elkezdték keresni azt, akiben látják is Bogikát, meg nem is, hogy mégse őrá emlékeztessen minden nap. Keresték, kutatták, egyiket a másik után, amikor meglátták azt a bizonyos képet.

Melegség járta át a szívüket és érezték, hogy csakis ők lehetnek azok, akik megmentik a kilátástalanságtól, ha már valaki szívtelenül kitette a szűrét. Kicsiként, magányosként talált rá valahol egy asszony, aki ideiglenesen befogadta magához, de megtartani nem tudta, ezért szerető családot keresett neki. És ŐK ezt vették észre, és érezték, hogy szeretni fogják.

Két hetet kellett várniuk a csodára. Egyrészt, hátha előkerül az eredeti gazdája és mégiscsak elcsavargott (mert végül ennek is örültek volna); másrészt arra várva, ha mégsem kerül elő, akkor befogadhatják a családjukba.

Mire eljött a várva várt pillanat, kiderült, hogy gazdi nincs, ezért hát mégis lett: ŐK.

Gyalog indultak el a buszmegállói találkára, ám időközben elkezdett szakadni az eső. Szerencsére az út nem volt hosszú és mikor meglátták a rongyba tekert csurom vizes, csapzott kis fehér virslit, hirtelen elnevették magukat. Az örömtől és a látványtól egyaránt. Hatalmas barna szemei csak úgy csillogtak, kis feje alig látszott ki a takaróból. Ki tudta milyen fajta? Ez is-az is, talán valami huszonnyolc a harmadikon kertaljai fajtatiszta alomból való lehetett. Ez azonban cseppet sem szegte kedvüket, miközben végre átvették a kis „csomagot”, és hazabandukolva
- kizárólag szolidaritásuk jeléül - , ők is csurom vizessé váltak.

Otthon addigra már szépen előkészítették - szoktatásként a garázsban – ideiglenes kis helyét, kényelmessé téve a fekhelyet is. Valami hirtelen ötlettől vezérelve FiFike néven szólították. Mert olyan FiFikés volt. Bár inkább kajlás, de az a kinézetén kívül nem igen illett volna rá. Először félénken kibújt a takaróból, körbenézett és nagyot sóhajtva egyből elhelyezkedett a helyén. Milyen Okos! Hát ezért lett FiFike. Egy jól megtermett macskánál alig volt ugyan nagyobb, és a rátapadt víztől egyelőre felismerhetetlen volt; csak azt lehetett tudni róla, hogy fiú és hogy igenis tud ugatni, tehát valóban kutya. Ja, mert, hogy ezt még eddig nem mondtam! Nyurga kis lábaira tette a fejét és hatalmas szemeivel csak pislogott körbe. Fehér kunkori szőre most inkább saras, csapzott látványt nyújtott, de ez senkit nem zavart.

Kezdte otthon érezni magát, szépen lassan megszáradt, miközben az eső elállt és a nap is kisütött.  Feltérképezte az egész helyiséget, belekortyolt a kikészített vízbe, még félig kinőtt kis fogaival megrágcsálta a hatalmas, kőkemény tápot és félénken megszaglászta Őket. Gazdibá csak úgy feszített a büszkeségtől, mert hozzá mindig odament. Gazdiné meg csak sopánkodott, hogy talán őt nem is szereti, pedig bébinyelven beszél hozzá. Hohohóóó, de hát ő már nem bébi, hanem egy meglett, fess úriember. Kikéri magának. Kérem szépen az mégiscsak sértő rá nézve, hogy egyből babusgatni akarják. Majd ha Ő akarja, na, majd akkor lehet cimbiskedni. De annak is ki kell várni az idejét. Első a magabiztosság, első megmutatni ki az úr a háznál. És boldogan kiszaladt a garázsból. Pillanatok alatt uralma alá hajtotta az udvart, és később kiderült, hogy nem csak az udvart…

Ám ezt megérezvén Gazdibá okosan gondolt egy nagyot, hogy „Nnaaa, azért ez így mégsem gyerebe, hogy össze-vissza rohangál”, ezért feltéve nyakára a pórázt, nyugodtan, komótosan körbevezette az egész területen, mint az okos kutyákat szokták, hogy megtanulják a határaikat. És FiFike békésen szemlélődve, szimatolva kísérte a gazdáját, s a lábától el sem moccant. Az eddig izgága, ugra-bugra kis rugó hirtelen okos nagyfiú lett. Gondolták ezt akkor, de álmukban sem merült fel mivel kell még szembenézniük..