FiFike

FiFik vagy nem FiFik, márpedig így történt:

Micsoda?? Ez ő lenne a valóságban? Hát a képen nem ilyen volt, azon sokkal szebb, nyugodtabb, és kisebb is. Itt, a valóságban egy felturbózott, kajla fülű óriás bébi. Még hogy bébi, hahaha. Első látásra olyan kis... izé. Szépnek sem mondható, de igazán csúnyának sem, olyan, mint egy kis virsli. Egy tündéri kis fehér virsli. Ha nem tudnánk, hogy kisfiú, azt gondolnánk egy jól rátermett „naccságosasszony”.
Riszálja a hátsóját, miközben rugóként pattan fel egy-egy simogatásért.
Félfülű.. vagy, nem is. Kétfülű, de az egyik a fejéhez tapad, a másik antennaként ágaskodik, veszi a jeleket. Milyen jeleket? Hát, hogy kit lehetne leginkább becserkészni egy ugráló ölelésre. Olyasféle ölelésre, amit kizárólag önmagának kíván birtokolni. Ehhez mindent elkövet, még ha nem is tudja, hogy ezzel az ellenkezőjét éri el. Vigyori kis pofája kétséget sem hagy a felől, hogy azért előbb utóbb mégis eléri. Na de milyen áron..? Ám ez már egy későbbi történet. Kezdjük inkább az elején.

>>> 

Amikor az oszlopon kiragasztva meglátták a képét, majd megszakadt érte a szívük. Sanyarú sorsot diagnosztizáltak nála. Szeretett Bogikájuk pár hónapja távozott, hatalmas űrt hagyva maga után. Olyan ürességet, melytől még egy „másik” gondolata is még sokkal szomorúbbá tette a feledés óráit. Aztán rájöttek, hogy az üresség nem pótolható a szomorúsággal, ezért feladva minden ellenállásukat megadták magukat a lehetőségnek, hátha bepottyan - nem helyette, hanem utána - egy másik tünemény. Aztán tettek is érte. Elkezdték keresni azt, akiben látják is Bogikát, meg nem is, hogy mégse őrá emlékeztessen minden nap. Keresték, kutatták, egyiket a másik után, amikor meglátták azt a bizonyos képet.

Melegség járta át a szívüket és érezték, hogy csakis ők lehetnek azok, akik megmentik a kilátástalanságtól, ha már valaki szívtelenül kitette a szűrét. Kicsiként, magányosként talált rá valahol egy asszony, aki ideiglenesen befogadta magához, de megtartani nem tudta, ezért szerető családot keresett neki. És ŐK ezt vették észre, és érezték, hogy szeretni fogják.

Két hetet kellett várniuk a csodára. Egyrészt, hátha előkerül az eredeti gazdája és mégiscsak elcsavargott (mert végül ennek is örültek volna); másrészt arra várva, ha mégsem kerül elő, akkor befogadhatják a családjukba.

Mire eljött a várva várt pillanat, kiderült, hogy gazdi nincs, ezért hát mégis lett: ŐK.

Gyalog indultak el a buszmegállói találkára, ám időközben elkezdett szakadni az eső. Szerencsére az út nem volt hosszú és mikor meglátták a rongyba tekert csurom vizes, csapzott kis fehér virslit, hirtelen elnevették magukat. Az örömtől és a látványtól egyaránt. Hatalmas barna szemei csak úgy csillogtak, kis feje alig látszott ki a takaróból. Ki tudta milyen fajta? Ez is-az is, talán valami huszonnyolc a harmadikon kertaljai fajtatiszta alomból való lehetett. Ez azonban cseppet sem szegte kedvüket, miközben végre átvették a kis „csomagot”, és hazabandukolva
- kizárólag szolidaritásuk jeléül - , ők is csurom vizessé váltak.

Otthon addigra már szépen előkészítették - szoktatásként a garázsban – ideiglenes kis helyét, kényelmessé téve a fekhelyet is. Valami hirtelen ötlettől vezérelve FiFike néven szólították. Mert olyan FiFikés volt. Bár inkább kajlás, de az a kinézetén kívül nem igen illett volna rá. Először félénken kibújt a takaróból, körbenézett és nagyot sóhajtva egyből elhelyezkedett a helyén. Milyen Okos! Hát ezért lett FiFike. Egy jól megtermett macskánál alig volt ugyan nagyobb, és a rátapadt víztől egyelőre felismerhetetlen volt; csak azt lehetett tudni róla, hogy fiú és hogy igenis tud ugatni, tehát valóban kutya. Ja, mert, hogy ezt még eddig nem mondtam! Nyurga kis lábaira tette a fejét és hatalmas szemeivel csak pislogott körbe. Fehér kunkori szőre most inkább saras, csapzott látványt nyújtott, de ez senkit nem zavart.

Kezdte otthon érezni magát, szépen lassan megszáradt, miközben az eső elállt és a nap is kisütött.  Feltérképezte az egész helyiséget, belekortyolt a kikészített vízbe, még félig kinőtt kis fogaival megrágcsálta a hatalmas, kőkemény tápot és félénken megszaglászta Őket. Gazdibá csak úgy feszített a büszkeségtől, mert hozzá mindig odament. Gazdiné meg csak sopánkodott, hogy talán őt nem is szereti, pedig bébinyelven beszél hozzá. Hohohóóó, de hát ő már nem bébi, hanem egy meglett, fess úriember. Kikéri magának. Kérem szépen az mégiscsak sértő rá nézve, hogy egyből babusgatni akarják. Majd ha Ő akarja, na, majd akkor lehet cimbiskedni. De annak is ki kell várni az idejét. Első a magabiztosság, első megmutatni ki az úr a háznál. És boldogan kiszaladt a garázsból. Pillanatok alatt uralma alá hajtotta az udvart, és később kiderült, hogy nem csak az udvart…

Ám ezt megérezvén Gazdibá okosan gondolt egy nagyot, hogy „Nnaaa, azért ez így mégsem gyerebe, hogy össze-vissza rohangál”, ezért feltéve nyakára a pórázt, nyugodtan, komótosan körbevezette az egész területen, mint az okos kutyákat szokták, hogy megtanulják a határaikat. És FiFike békésen szemlélődve, szimatolva kísérte a gazdáját, s a lábától el sem moccant. Az eddig izgága, ugra-bugra kis rugó hirtelen okos nagyfiú lett. Gondolták ezt akkor, de álmukban sem merült fel mivel kell még szembenézniük..

Szemüveg nélküli ősz

Útban a kert felé az erdő közepén kitaláltam, hogy leveszem a szemüvegemet.

Talán, hogy pihentessem a szemem, nem tudom, talán egyszerűen csak egy hirtelen gondolattól vezérelve. Mit látok tisztán? Valahogy itt minden úgy tűnik, mintha nem is kellene ezeket a dolgokat tisztán látni, úgy szépek ahogy vannak magukban. Az árnyékban lévő falevelek sejtelmesen barnák, amikor a nap rájuk csillog, az avar gyönyörű sárgás barnás színben pompázik.

Lassan megyek az úton, pontosabban csak tudom, hogy az úton, de bármerre nézek, így szemüveg nélkül bármerre indulnék, felfedezhetnék egy utat. Valahogy, a homály arra tisztulna ki amerre éppen elindulok. Most biztos vagyok benne, hogy jó úton járok, de az is lehet, hogyha nem biciklivel lennék, merészebben indulnék el egy másik úton felfedezni, hogy az merre vezet.

 Amiket most látok apró kicsi zöld, világoszöld foltok, barna vagy világos barna hosszú fa szárakkal. Talán csak azért tudom, hogy hol vagyok, mert a tudatomban benne van az erdőnek a képe. Most látok elrepülni előttem egy gyönyörű szép fénylő kis gömböt, amit akár angyalkának vagy tündérkének is vélhetnék, ha nem tudnám, hogy igazából ez egy pillangó. Valóban egy pillanatra fel is veszem a szemüvegemet, már csak azért, hogy meggyőződjek róla, hogy amit a valóságnak gondolok az valóban az is. És szemüvegen keresztül ezt a kis villódzó pöttyet valóban egy fehér káposztalepke pillangónak vélem felfedezni. Egy pillanatra csalódott is vagyok. Talán jobban örültem volna ha nem látok semmit, vagy éppen eltűnik a szemem elől abban a pillanatban amikor felveszem a szemüveget. Akkor megmaradhatott volna bennem az a remény, hogy az mégiscsak egy földöntúli kis természeti lény.

És a pillangó újra itt köröz körülöttem, előttem és gyönyörű szépen, mint egy kis buborék. Olyanok a körvonalai, de magából a kis körvonalakból, ha nem lenne előttem a pillangó képe, nem tudnám hogy mi az.

Most több kis felvillanó képet látok, ezek közül lehet egyik másik pillangó, egyik másik egy lehulló falevél, amiket a lombokon keresztül rávillanó napfény sugara ilyen kis csillogásszerűre varázsol. Elindulok, és ahogy megállok egy pillanatra, úgy érzem, hogy akár másfele is elindulhatnék, de tudom a célomat és úgy emlékszem, hogy jobbra kell kanyarodnom ahhoz, hogy odaérjek.

Akácfák és nyárfák vannak itt. Van egy kedvenc fám egy hatalmas tölgyfa, amit még gondolom nem értem el, de hamarosan megközelítem. Már ropognak alattam a levelek, ami azt jelenti, hogy hiába van ma még csak szeptember 9, az ősz visszavonhatatlanul beköszöntött. Emellett állítólag a mai nap a dimenzióváltás napja. Szemüveg nélkül én is más dimenzióban járok…

Kitekintés

Elment. Még látom halvány körvonalát, ám a tejszerű félhomályban elvész a látszata. Végleg elment. Hiába a napsütés, a vonat zakatoló zaja, a szemem fél sarkából röpködő fák és a másik oldalon halk léptekkel elbattyogó utasok szívet éppen nem melengető közelsége: elment. Hosszasan, egyre inkább eltörpülve, hatalmasra kiterjesztett lemez szárnyai a napsütésben elvesztek. Se hangja, se szaga, csak a látvány, mely az elmúlást hivatott elém tárni. Ezek szerint az eltávolodás jelen esetben elmúlás. Valami véget ért. Igazán mindegy is, hogy mi, mert ezt utólag már úgy sem tudom kideríteni. És ha elmúlt, helyette jön is valami. Valami más olyan, ami eddig még nem volt és többet már nem is lesz. Mert a jön az már útban van felém. A lesz pedig még teljesen ismeretlen. Ha jön, azt már gondolatban megteremtettem, tehát már van. Itt és most, csak még nem látom, nem tapasztalom.

Valaki szellentett…  Büdös van a vonaton. Tudom ennek semmi köze az eszmefuttatáshoz, de valaki számára ez is éppen jött. És szerencsére amilyen gyorsan jött, el is illant. Valakinek a fejében átvillant a gondolat, hogy jönni fog. És jött is.

Én is gondoltam már valakit, így,  mivel a gondolatomban már elindítottam és többször kimondtam, azzal megteremtettem a jövetelét. Útban van hozzám és én várom Öt. Vár az állomáson, ha hazaérek :-).

Zakatol a vonat. Amikor felszálltam, még azt gondoltam egyedül leszek...


köszönöm :-)

MGI

Felruházott kedvenceink

Közepes testű szürke-fehér nagy bundájú, puli-foxi szerű keverék kutyát sétáltat mellettem egy korosodó hölgy. Valami furát vélek felfedezni ezen az egyébként egész normálisnak kinéző állaton. A szürke-fehér tenger hullámzást idéző bunda harmóniáját valami megtöri. Egy karácsonyi mintával díszített hímzett izé a kutya hátán, mely körülöleli a derekát és a lábait is combtól térdmagasságig. Szerencsére a farka látszik, hiszen feltűnik, hogy könnyed járása közben meg-megcsóválja. Szemmel láthatóan élvezi a sétát és azt a - pillanatnyi megítélésem szerint valószínűleg gazdája karácsonyi mellényéből - kézzel készített, biztos meleg és szeretettel átjárt izét magán. E többszörösen összetett mondat hátterének a többszörösen összetett, számomra érthetetlen tákolmány az alapja.

Nézem a kutyát és nézem a gazdáját. Ők szerencsések. Szeretik egymást. Nyugalom, békesség és harmónia járja át körülöttük a levegőt ahogy andalognak egymás mellett, mint egy szerelmes, rózsaszín felhőben úszkáló fiatal pár.

Valami megváltozott...

Eszembe jutott, hogy annak idején kéz-a kézben sétáltak az emberek munka után a Tisza parton, vagy kutyájukat sétáltatták erdőn-mezőn pihenésképpen. Ha éppen nem sétáltatták, akkor – amíg ők dolgoztak – az állatok a kertben szaladgáltak, a tanyán kergették a tyúkokat, vagy dúrták ki a rágcsálókat, a jobbak pedig megugatták a hívatlan látogatókat. Erről szólt a vidám életük. És valóban vidámnak tűntek a nap bármely szakában. Amikor velük voltál és akkor is amikor nem. Elfoglalták magukat, legyen az bármi. Az állatok akkor nem unatkoztak. Télen-nyáron, éjjel-nappal kint a kertben, a szabadban (kivétel ez alól talán a vadászkutya, aki a gazdája mellett a kandalló előtt pihenhetett kimerítő rohangálása jutalmául).

A szerencsésebben kutyaólban, a kevésbé szerencsések a csillagos ég alatt alkalmazkodtak a környezeti viszonyokhoz, a hőmérséklet-ingadozáshoz, ezáltal egészségesek és aktívak voltak. Mint annak idején az emberek zöme is.

Aztán valami megváltozott. A világban... is, az emberekben és kényszerűségből az állatokban is.

Ahogy most elnéztem azt a szerencsétlen ruhában lévő kutyát, azon gondolkoztam minek is rajta az az izé. Nagy a bundája. Még igazán hideg sincs. Akkor? Divatból? Szükségből? És rájöttem, hogy igen, lehet szükségből is. A félresiklott, kissé gúnyos mosoly hirtelen eltűnt az arcomról. Igen, sajnos annyi minden változik – ebben az esetben leginkább rossz irányba.

Beugrott egy TV-ben látott kép, ahogy egy nő a konyhaasztalnál a széken az ölében tartva a kutyáját úgy eteti falatonként, mint egy éppen csak a szilárd étel kóstoltatásával próbálkozó édesanya a pár hónapos gyermekét.

Feje tetejére állt ez a világ.

Miért kell ennek a kutyának így ennie? Miért van az, hogy a kutyák zöme ma az emberek mellett él a lakásban? Miért nem tudnak ezek az állatok állati körülmények között élni, és miért kényszerülnek az emberek abba a helyzetbe, hogy emberek helyett állatokat babusgassanak maguk mellett. A napi kétszeri rövidebb-hosszabb ideig tartó szabadban megtett séta mennyire elégíti ki egy szabadnak született állat igényeit? És miért kell olyan viselkedésre és környezetre kényszeríteni egy állatot, ami nem az ő világa? Hány boldogtalan kutya él a négy fal közé zárva naponta több órán keresztül, a természetes szükségleteiket esetleg órákon át visszatartva, unatkozva. Mert nem mindenki veszi a fáradságot, hogy megtanítsa az állatnak, hogyan töltsön el pihenve, nyugalomban több órahosszát a gazdi nélkül. Annyi depressziós vagy stresszes kutya-macska van ma már.

Aztán, ahogy egyre jobban közelítek az állatok lelki világához be kell látnom, hogy az állatok lelkiállapotát az embereké generálja.

Ebben a felborult világban az emberek a túlhajszoltságtól, a stressztől befordulnak. Lelkileg és fizikailag begubóznak. Elvész belőlük az életöröm, behúzódnak a négy fal közé kis kuckójukba. A kapcsolatok silányak, köszönhetően az előbbieknek. Az emberek vagy túl fáradtak, vagy túl lusták kimozdulni, családot látogatni, barátkozni, emberek közé járni kikapcsolódni, sétálni, még levegőzni is.

A nagy technikai áttörés megtette a magáét. Egy szabad perc beköszöntével kézbe kerülnek a kütyük, ha hazamegyünk leülünk a nagyobb kütyük, legyen az számítógép vagy tévé elé, még ha mindnek egyetlen célja csak az agymosás.

Ha valaki átlátja ez utóbbit, akkor marad unaloműzőnek titulálva, vagy aki maga sem tudja miért pótcselekszik ezzel, azt mondja pihenésképpen űzi szabadidejében. Régen pihenésképpen az unokák meglátogatták nagyszüleiket, a gyerekek szüleiket vagy fordítva így a kapcsolat folyamatos volt. Ma már van ahol csak hébe-hóba találkoznak a családtagok, akkor is lehet éppen csak csetelve egymással egy ténylegesen hangosan kiejtett szó nélkül. Ez méginkább a kapcsolatok rovására megy, hiszen a ki nem mondott szó ki nem mutatott érzelmekkel jár. Ki nem mutatott érzelmek következtében olyan dolgokat is ki mer mondani az ember gátlás és megbánás nélkül a billentyűk segítségével, amiket szóban nem merne, esetleg, hogy ne kelljen szembesülni annak felelősségével testközelből, másrészt a gátlások ilyszerű megszűnésével talán megkönnyebbülést is érez a kimondó, hogy végre kint van és nem jár érte pofon..

Ezzel azonban a kapcsolatok teljes mértékben csorbát szenvednek, az emberek elunalmasodnak, érzelmi megnyilvánulásaik minimalizálódnak és kapcsolatok vagy lustaság hiányában a négy falat választják.

Aztán szépen lassan rájönnek, hogy az unalom nagyon kellemetlen és elkezdenek valami más megoldást keresni. Maradnak a kütyük, vagy a háziállat hirtelen felbukkanó ötlete. Ha hozok magam mellé egy háziállatot a lakásba minden gondom egycsapásra megoldódik. - gondolják sokan.

Milyen hatalmas élmény egy csöpp állat karácsonyra!! Elsősorban kéznél van. Mindig és ott helyben. Vidámságot hoz az ember szívébe, bármit elmondhatsz neki , megoszthatod vele örömöd, bánatod. Meghallgat és nem válaszol úgy, ahogy esetleg azt nem szeretnéd hallani. Akkor is meghallgat, amikor más nincs otthon, akinek elmondhatnád, vagy akkor, ha nincs senki másnak ideje téged meghallgatni. Bármikor megsimogathatod és hozzád bújik. Feltétel nélkül szeret, nem csak akkor amikor más nincs otthon akihez odabújhatnál, vagy ha otthon is van, túl fáradt és stresszes ahhoz hogy odabújjon melléd.

Amit tenned kell ezekért cserébe, a szükségleteiről gondoskodni. Legrosszabb esetben csak a főbb alapszükségleteiről. Van aki ezzel is beéri, akkor vannak a nagyobb gondok hosszútávon. Mert az állat is egy természeti lény. Hozzászokott a környezethez, a napszakokhoz, a hőmérséklet-változáshoz, és amikor bekerül a lakásba egy teljesen más környezetbe, mint amit a valódi lénye megkíván, a szervezete nem tudja mit kezdjen ezzel a teljesen megváltozott helyzettel.

Persze, hogy az első hűvösebb napon elkezd tüsszögni, mint a négy fal közé szorult ember, később már emelgeti a lábát a hidegben, mert a lakáshoz képest ez valóban hideg. Aztán már kiskabátot is kap, nehogy megfázzon, mint az ember. És hogy ez még ne legyen elég, annyira emberesedik, hogy képes gazdája lelki problémáit is átvéve saját magában – mintegy szolidaritást vállalva - komoly fizikai betegséget generálni, vagy netán ezzel levéve a betegség terhét a gazdájáról. Mert mára már ő is fél-emberré vált, azzal az egy kivétellel, hogy nem dönthet szabadon a sorsáról.

Ezeket átgondolván a lehervadt mosolyomat kisebb fajta szomorúság váltja fel, főleg amikor látom, hogy mennyi állat kerül menhelyre. Mert rájönnek egyes gazdák, hogy amikor lelki, fizikai terheiket sikerült megoldaniuk kedvencük segítségével, már az állat legalapvetőbb szükségletének kielégítése is nehezükre esik. Az állat megtette a dolgát, még ha ezzel tudatosan nem is szembesülnek. Esetleg a foglalkozás hiányából fakadó rosszasággal már nem tud mit kezdeni, jobbnak látja megszabadulni az állattól, hogy a saját szabadságát végre visszakaphassa és ne függjön egy ÁLLATTÓL.

Kis idő elteltével aztán újra azon kezdenek gondolkodni, hogyan és mivel pótolják az immár elért újbóli álszabadság kitöltését. Mert emberi kapcsolatokat kialakítani továbbra is teher és nyűg, annyira fáradt és stresszes mire hazaér, vagy annyira lusta. És már az állat sincs kéznél, hát marad a régóta olyan jól bevált kütyü, vagy egy újabb cuki, talán ismét menhelyen kikötő „kedvenc”.

***

Fentiek miatti felzaklatott lelkem aztán varázsütésre lecsillapodott. És a gúnyos mosolyt követő szomorúságomat felváltotta egy szívbéli mosoly. Valami megint megváltozott. Most bennem.

Kedves kis családtagom felhívott e szösszenet írása közben (!), hogy vidékről hazajönnek pár napra dolgozni, és a nemrég varázsütésre mellészegődött pár hetes kiscicát haza kell hoznia, de ahova mennek erre a kis időre, nem vihet állatot. Mi legyen vele? Tudnék-e segíteni neki ebben?

Egyrészt a nagyon szoros rokoni kapcsolat, másrészt a kérés miatt sokat nem gondolkodtam. Párommal megbeszélve úgy döntöttünk pár napig valahogy majd megoldjuk. A nehézség abban állt, hogy van már két cicánk, akik nem benti cicák, és nem igen fogadnak el idegen állatot már maguk körül. Pindúr Panka pedig túl pici ahhoz, hogy kint legyen a hidegben és kicsit tüsszög is. Nálunk a konyha az egyik legnagyobb helyiség, ami egyben nappali- étkezőként is szolgál. Otthoni időnk nagy részét ott töltjük, ha éppen nem a gép vagy a TV előtt...

A házunk belül emberi környezet állatok nélkül. Most mi tévők legyünk. A garázsban is hideg van, itt meg olyan kényelmesen el tudna aludni akár a fotelban is...

Nagy dilemma előtt álltunk, aztán egy hirtelen döntéssel mégis bevittük a cicát a házba...

Pici létére - mégis szobatisztán - sok gondunk nem volt vele. Szaladgált, evett, bohóckodott velünk, mosolyt csalt az arcunkra, majd a kifáradt kis testét a fotel közepébe gömbölyítette. Még be is takartuk egy kis ronggyal, nehogy megfázzon...

Reggelig ott aludt. És mi ölbe vettük, cirógattuk, beszélgettünk hozzá, mint egy kisbabához és a sajtot felaprózva kapta meg a tálkájába. Hiszen még olyan pici. A bundája is olyan kis finom, selymes. Mi lenne, ha most kitennénk a hidegbe? Nem fázna meg? De biztos – gondoltuk, és a másik két cicánk is biztos elkergetné a háztól. Ezt mégsem hagyhatjuk, hisz nem is a mienk, csak kölcsönpottyanós kis jószág. Ezért inkább másnap bevittem magammal az üzletbe, nehogy egyedül maradjon, vagy unatkozzon otthon.

Még szerencse, hogy csak 3 napról van szó. Akkor még...

Álom vagy valóság? (Röfi és a sirály)

Álom vagy valóság?

Álmomban úsztam! De nem ám a sárban hemperegtem, hanem a kristálytiszta tengerben, ahol közel-távol nem láttam se földet, se ólat. De még csak embert sem, akinek tudom én, hogy az jár a fejében, mikor leszek már legalább 150 kiló.
Elmenekültem és elmerültem ebben az édes álomban olyan sokáig, hogy azon kaptam magam, milyen pihekönnyű is vagyok és a lábam langyos melegségben siklik a kristálytiszta vízben. Oly finoman sós volt az illata, és olyan más, mint amilyet tengődő életem során érzek. Oly édesen meleg volt a horizonton elterülő nap fénye is.
Már azt hittem, hogy álmomban álmodom, amikor valami elkezdte csiklandozni a hátamat. Először azt hittem valami bögöly, mert annak az érzete ismerős volt számomra, aztán ahogy megráztam magam, - hogy elhessentsem, próbálva elkerülni kegyetlen csípését – egyszer csak tele ment az orrom vízzel! Na, ettől egy pillanatra pánikba estem és elkezdtem kapálózni, nem találván lábam alatt a talajt. Hirtelen páni félelem fogott el, mígnem ez a bizsergető fura érzés a hátamon megszólalt:
- Hagyd, hogy sodorjanak a hullámok, semmitől se félj, majd és navigállak. Én innen is látok mindent, meg amúgy is sok-sok mérföldet repültem már, jól esik valamin megpihennem. Régóta nem találok egy cseppnyi szárazföldet sem, de még csak egy vitorlát sem. A pihenésért cserébe én is segítek neked, csak maradj nyugodt és merülj el a látvány élvezetében. Nekem is jobb így, látod itt úszik melletted az a két hal, az ebédemet így fáradság nélkül elkaphatom. Ha Te tudnád ez milyen mennyei eledel! Nem is értem ti hogy vagytok képesek azt a sok moslékot felfalni… Jól van, most el ne kezdd mesélni, mert a hallottaktól még a vízbe szédülnék!
De tudod.. amit most teszel, az úszás még hasznodra válik. Ettől a kis mozgástól pár kilót leadsz. Álmodd rendszeresen, hogy itt jársz és meglátod az életedet meghosszabbítod. Az embered ezentúl bármennyi moslékot beléd tömhet, érthetetlen módon Te mégsem fogsz hízni! Így már nem lesz haszna belőled és előbb-utóbb elzavar. Éppen ezért fontos, hogy megjegyezd az utat a szárazföld felé, ahova most álmodban navigállak.
Bízz benne és tudd, ha már hasznavehetetlen leszel, nemcsak álmodban találsz ide. Vésd jó az eszedbe a most hallottakat és látottakat, az illatokat és én várni fogok rád!
Tudod, néha unalmas egyedül és veled olyan jót elbeszélgettem ..
Már látom is a szárazföldet. Lassan megérkezünk, készülj fel! Itt nem sárban fogsz topogni, hanem tiszta, friss illatos pázsiton szaladsz a szárazföld belsejébe, ott tölgyfák között élheted vidáman az életedet vadon élő társaiddal együtt. Sose leszel éhes, annyi makkot és bogarat, rovart ehetsz, amennyit csak kedved tartja és nem leszel kiszolgáltatva az emberek kénye-kedvének!
Majd szépen lassan mindent újra megtanulsz, ne aggódj!

De addig is további szép álmokat!!

Köszönöm :-)

MGI