Még hogy az állatok nem STRESSZELNEK…(1.)

(LILU a kis magyar vizsla tapasztalata)

Mórahalom vásár.

Gazdibá és Gazdiné kisöcsémmel együtt kivitt egy vásárnak nevezett embertömegbe. Szerettek volna új gazdit keresni nekünk, mert otthon sokan voltunk és anya már nagyon fáradt volt. Ez a kutyák sorsa. Ők nem maradhatnak életük végéig a szüleik és testvéreik mellett… Milyen igazságtalanság!!!

Jó, tudom, az emberek is előbb-utóbb leválnak a szüleikről, de ők azért találkozhatnak rendszeresen. Mi pedig! Még piciként, amikor épphogy megtanuljuk, hogyan kell anya és a tesók füleit és lábait rágcsálni, egyik pillanatról a másikra egy új helyre csöppenünk, teljesen idegen emberek közé egyedül, ijedten. A mama és a tesó már sehol, és ki tudja mi vár ránk ezután. Van, aki szerető családba kerül és egy életen át hűséges társa lesz a gyerekeknek és a gazdiknak, és van, akit néhány nap vagy hét után megunnak, mert sokat rosszalkodik kölyökként, ezért a menhelyen vagy még ennél is rosszabb helyen kötnek ki. UHH! Belegondolni sem merek!

Hát… még én sem tudtam mi vár rám, amikor a sok ember között egy papírdobozban szunyókáltam az öcsivel és olyan sokan mosolyogtak ránk és simogattak meg bennünket hosszú órákon át. Mindenkire rá-rátekintettem. Kire unottan, kire kíváncsian, kire vágyakozóan. Aztán jött egy fiatalos pár és nézegettek engem és a tesót, majd sokat beszélgettek a gazdijaimmal. Mégis elmentek, de nem tudom miéééért??? És a többi ember is elment mindaddig, amíg a tesómat ki nem vették mellőlem. Atyavilág! Hova tűnt az öcsi??? Egyedül maradtam, egy szál magamban abban a hatalmas nagy dobozban! Inkább alszom, csakhogy ne izguljak!

Aztán forgolódás közben ismerős szagot éreztem. Megint ott volt az előbbi fiatal pár és megint csak elkezdtek beszélgetni a gazdikkal. És fogalmam sincs miért, de kitettek a fűre és hívogattak, hogy menjek oda. Pedig én olyan álmos voltam! Majd a gazdi kapott valami ropogós papírost, és a két idegen - de egészen kedvesnek tűnő ember - cserébe megkapott engem dobozostól egy papírral, amire rá volt írva, hogy magyar vizsla kislány vagyok, meg hogy mikor születtem. Még a dokibá neve is benne volt, aki megszúrt nem olyan régen valami tűhegyes izével. Gazdi nénim adni akart velem egy szép tiszta törölközőt is, de az idegenek szerencsére a régi szagosat kérték el, hogy érezzem rajta a mama és a tesó szagát és ne érezzem magam annyira egyedül. De jó, hogy még erre is gondoltak. Kezdem őket megkedvelni! Aztán a gazdi nénim még egyszer jól megszeretgetett és azt mondta legyek jó kislány!

És én megígértem neki, hogy így lesz! – Gondoltam ezt még akkor…

Mammmaa

Hány életnek kell még eltelnie, hogy megértsék az emberek, hogy a természet nem aknázható ki a végtelenségig? Miért nem értik meg, hogy a növények és állatok szeretete és szeretetteli ápolása ugyanolyan, mintha csak a saját gyermekedet szeretnéd és ápolnád? Mi kell történjen ahhoz, hogy felébredvén ki merjenek menni az udvarukba, kertjükbe anélkül, hogy azon gondolkodnának ebből van e valamiféle hasznuk vagy nincs?
Nem elég haszon az, ha verőfényes napsütésben megvillan egy-egy pillangószárny a levendula vagy a nyári orgona lila virágján mosolyt csalva az arcunkra?

Hány éve figyelem ezeket a gyönyörű teremtményeket! Nem kérdezik mi hol van, egyszerűen ráéreznek dolgokra, megérzik a virágok selymesen édes illatát. Egyszerűen tudják, hogy ez jó nekik úgy, ahogy van, minden pillanatát élvezik. Élvezik, ahogy szárnyukon átsuhan a hűvös fuvallat, terelve ezzel őket ahhoz a virághoz, amelyik számukra a legjobb, legédesebb.

Én már hajló háttal, megviselt, ráncos arccal is épp oly merengve és belső mosollyal sétálok nap-mint nap végig ezen a számomra csodálatos kerten, melyet hosszú-hosszú évek óta művelek szívem teljes szeretetével és gondoskodásával. Egy percre sem jutott eszembe itt hagyni e tájat. Ez a szülőföldem amióta anyám világra hozott, ők is itt nevelkedtek. Itt tanítottak meg a természet szeretetére, gondozására oly lelkesedéssel, hogy a mai napig minden reggel, amikor felkelek és kilépek a nyikorgó fakapun, az elém terülő látvány és a beszívott levegő friss illata békességgel, nyugalommal és életkedvvel járja át már 90 éves, megfáradt testemet. Mégsem kérdezem jobb lenne e valahol máshol, jobb lenne a valami mást csinálni. Egész életemben ezen a parcellán ténykedtem szüleim gondoskodó szeretetében. Mindent átadtak nekem amire csak szükségem lehet életem során. Hát... ugyanezt próbáltam meg én is hosszú éveken keresztül, mégis magamra maradtam. Ez a világ fosztogató, pazarló nemcsak fizikai értelemben, hanem lelkileg is. Már azt sem tudom mikor jött tájamra gyermekem. Azt mondja sok a dolga. Nehéz a gyereknevelés, az iskolába szaladgálás a hosszú munkával töltött órák után. Hétvégén meg örülnek, hogy élnek, bezuhannak az ágyba, tv-t vagy más, számomra ismeretlen kütyüt nézni, hogy legyen egy kis kikapcsolódás is számukra. De milyen kikapcsolódás az? Mit lát, hall ezekben a masinákban? Talán hallja, ahogy hajnalban a rigó a legmagasabb fa tetejéről jó reggelt fütyülve ébreszt? Vagy hallja, ahogy a pillangók nesztelenül, mégis a figyelmes fül számára hallhatóan megrebbentik szárnyukat? Netán azt is hallani véli, ahogy a cica a reggeli ébredés után dorombolva odabújik és a létező legfinomabb hangon kéri a reggelijét?
Mit hallanak meg ezek a mai gyerekek? A természet hangjait biztos nem, pedig ebben élnek, ebből élnek? Mit látnak otthon? Apáék hazaérnek, anya főz, apa első dolga bekapcsolni a tévét. Van egyáltalán valami, amire igazán kíváncsiak ebből a dobozból vagy csak a megszokás készteti őket arra, hogy a híradónak nevezett szenny érdekesebbnél érdekesebb haláleseteit, robbantásait, gyilkosságait, politikai vitáit, gyűlölködéseit hallgassák tátott szájjal, ahelyett, hogy a szájukat a beszélgetésre használnák? Vajon tudják, hogy mi a gyermekük tanítónénijének a neve, vagy hogy hívják azt a copfos hajú kislányt, akit mindennap az iskolaszünetben a kekszével kínál kicsi fiuk? Bár tudnák, mert nem is lennének kíváncsiak erre a sok borzalomra.
Hajaaaj, milyen világot kellett megélnem?

Tegnap Öblös a kutyám azt mondta nekem, hogy Bori, a kisunokám azt üzeni, hogy hiányzom neki.
Ő is hiányzik nekem, de a szülei meg sem hallják a kérését. Igaz, nem is mondta nekik, de miért nem értik a saját szülei az ő gondolatait és hogy lehet, hogy Öblös ilyen messziről is hallja? Hogy lehet, hogy ő látja rajtuk ha mérgesek, fáradtak, de a szülei csak azt hallják meg ha hangosan, néha kiabálva kér tőlük valamit. Leginkább azt sem mindig, mert a gondolataik annyira lefoglalják őket, hogy egy milliméternyi hely sem maradt a a fejükben a megérzésre. 

Látod Öblös, ebben is másak a mai emberek. Mi még szavak nélkül is értünk, csak azzal, hogy figyeljük egymás mozdulatait, rezzenéseit, szemünk tekintetét. Megszólalnod sem kell és én már tudom ha szomjas vagy, vagy csak egy kis ölelésre vágysz. És mindig meg is kapod kérés nélkül is.

Na, gyere Öblös, együnk valamit. Szedtem egy kis zöldség zöldet a borsólevesbe. Szaggatok bele egy kis csipetkét, ahogy anyámtól láttam és úgy ahogy te is szereted.
Ja, képzeld Sára telefonált, hogy végre meglátogatnak Borikával, mert az iskolában a borsóról tanultak és eszébe jutott, mikor legutóbb az oviszünetben itt jártak milyen finom borsólevest evett nálam. Bemelegítem a kemencét is, sütök nekik egy kis tepertős pogácsát, másra úgysem futja. De tudom, hogy ilyen pogácsát egyik cukrászdában sem kap még csillagos áron sem, és ha más nem is marad meg belőlem, hát erre biztosan emlékezni fognak, akkor is ha én már nem leszek.
Ha az életük ilyen túlzsúfolt is, lesznek ők még nagymamák és nagypapák, hátha akkor lesz idejük emlékezni mindarra, amit megtanítottam nekik.

Mit mondasz Öblös? Igen. ITT nekem is jó minden úgy, ahogy most van.

2016. szeptember 19.

Köszönöm :-)