Még hogy az állatok nem STRESSZELNEK…(1.)

(LILU a kis magyar vizsla tapasztalata)

Mórahalom vásár.

Gazdibá és Gazdiné kisöcsémmel együtt kivitt egy vásárnak nevezett embertömegbe. Szerettek volna új gazdit keresni nekünk, mert otthon sokan voltunk és anya már nagyon fáradt volt. Ez a kutyák sorsa. Ők nem maradhatnak életük végéig a szüleik és testvéreik mellett… Milyen igazságtalanság!!!

Jó, tudom, az emberek is előbb-utóbb leválnak a szüleikről, de ők azért találkozhatnak rendszeresen. Mi pedig! Még piciként, amikor épphogy megtanuljuk, hogyan kell anya és a tesók füleit és lábait rágcsálni, egyik pillanatról a másikra egy új helyre csöppenünk, teljesen idegen emberek közé egyedül, ijedten. A mama és a tesó már sehol, és ki tudja mi vár ránk ezután. Van, aki szerető családba kerül és egy életen át hűséges társa lesz a gyerekeknek és a gazdiknak, és van, akit néhány nap vagy hét után megunnak, mert sokat rosszalkodik kölyökként, ezért a menhelyen vagy még ennél is rosszabb helyen kötnek ki. UHH! Belegondolni sem merek!

Hát… még én sem tudtam mi vár rám, amikor a sok ember között egy papírdobozban szunyókáltam az öcsivel és olyan sokan mosolyogtak ránk és simogattak meg bennünket hosszú órákon át. Mindenkire rá-rátekintettem. Kire unottan, kire kíváncsian, kire vágyakozóan. Aztán jött egy fiatalos pár és nézegettek engem és a tesót, majd sokat beszélgettek a gazdijaimmal. Mégis elmentek, de nem tudom miéééért??? És a többi ember is elment mindaddig, amíg a tesómat ki nem vették mellőlem. Atyavilág! Hova tűnt az öcsi??? Egyedül maradtam, egy szál magamban abban a hatalmas nagy dobozban! Inkább alszom, csakhogy ne izguljak!

Aztán forgolódás közben ismerős szagot éreztem. Megint ott volt az előbbi fiatal pár és megint csak elkezdtek beszélgetni a gazdikkal. És fogalmam sincs miért, de kitettek a fűre és hívogattak, hogy menjek oda. Pedig én olyan álmos voltam! Majd a gazdi kapott valami ropogós papírost, és a két idegen - de egészen kedvesnek tűnő ember - cserébe megkapott engem dobozostól egy papírral, amire rá volt írva, hogy magyar vizsla kislány vagyok, meg hogy mikor születtem. Még a dokibá neve is benne volt, aki megszúrt nem olyan régen valami tűhegyes izével. Gazdi nénim adni akart velem egy szép tiszta törölközőt is, de az idegenek szerencsére a régi szagosat kérték el, hogy érezzem rajta a mama és a tesó szagát és ne érezzem magam annyira egyedül. De jó, hogy még erre is gondoltak. Kezdem őket megkedvelni! Aztán a gazdi nénim még egyszer jól megszeretgetett és azt mondta legyek jó kislány!

És én megígértem neki, hogy így lesz! – Gondoltam ezt még akkor…