Kitekintés

Elment. Még látom halvány körvonalát, ám a tejszerű félhomályban elvész a látszata. Végleg elment. Hiába a napsütés, a vonat zakatoló zaja, a szemem fél sarkából röpködő fák és a másik oldalon halk léptekkel elbattyogó utasok szívet éppen nem melengető közelsége: elment. Hosszasan, egyre inkább eltörpülve, hatalmasra kiterjesztett lemez szárnyai a napsütésben elvesztek. Se hangja, se szaga, csak a látvány, mely az elmúlást hivatott elém tárni. Ezek szerint az eltávolodás jelen esetben elmúlás. Valami véget ért. Igazán mindegy is, hogy mi, mert ezt utólag már úgy sem tudom kideríteni. És ha elmúlt, helyette jön is valami. Valami más olyan, ami eddig még nem volt és többet már nem is lesz. Mert a jön az már útban van felém. A lesz pedig még teljesen ismeretlen. Ha jön, azt már gondolatban megteremtettem, tehát már van. Itt és most, csak még nem látom, nem tapasztalom.

Valaki szellentett…  Büdös van a vonaton. Tudom ennek semmi köze az eszmefuttatáshoz, de valaki számára ez is éppen jött. És szerencsére amilyen gyorsan jött, el is illant. Valakinek a fejében átvillant a gondolat, hogy jönni fog. És jött is.

Én is gondoltam már valakit, így,  mivel a gondolatomban már elindítottam és többször kimondtam, azzal megteremtettem a jövetelét. Útban van hozzám és én várom Öt. Vár az állomáson, ha hazaérek :-).

Zakatol a vonat. Amikor felszálltam, még azt gondoltam egyedül leszek...


köszönöm :-)

MGI